Különleges vasárnapi olvasnivalót kínál frissen indult sorozatunk a Borsod24 követőinek. Különleges azért, mert Miskolc egyik legnagyobb lokálpatriótájának, a város díszpolgárának, Fedor Vilmosnak a tollából született, másfelől egy olyan kiadványban jelent meg először 2017-ben, amelynek példányai a nagy siker okán már legfeljebb csak az antikváriumokban bukkannak fel. Azért is érdemes elmerülni az egykor alpolgármester írásában, mert a szerző az aktuálkolitikát és a szenzációt kerülve, egyetlen szempont alapján vetette papírra emlékeit, kutatásait, gondolatait: minél több irányból szeretne rávilágítani arra, milyen Miskolcot feltétel nélkül szeretni.
Miért Miskolc? Azért, mert ez a város „békítette ki” egymással a két nagyformátumú történelmi személyiséget, Szemere Bertalant és Kossuth Lajost.
A miskolciak mindig is büszkék voltak magyar hőseikre, nem véletlen, hogy Kossuth Lajos első egész alakos szobrát 1898-ban városunkban avatták fel. Az embereknek szükségük van példaképekre, akikre felnézhetnek, akik az egész nemzetért küzdöttek, akiknek köszönhető, hogy Magyarország él. Kossuth szobra olyan büszkén állt ezen a különös nyárestén a talapzaton, mintha nem bronzból, hanem húsból-vérből való volna. Azt éreztem, hogy a történelem, a múlt a jelenbe olvad.
Az Avas dombjával szemben lebukott a nap vörös korongja, és engem különös látomás kerített hatalmába. Látni véltem a fekete szoboralakot életre kelni. Kossuth Lajos vigyázott Miskolcra, őrizte a teret, léte emlékeztetett a szabadság eszméjére, véres és nehéz évek küzdelmére.
Eszembe jutott, mennyi teher nehezedett rá, mennyi vita, viszály akadályozta. Olykor azok sem értettek vele egyet, akik ugyanúgy a nemzet javát akarták, ahogyan ő. Eszembe jutott Kossuth Lajos és Szemere Bertalan szembenállása, ellentéte, amely haláláig elkísérte ezt a két nagyragyogó elmét.
A nap ekkor utolsó sugaraival fénybe vonta az Avas dombját, ahol végakarata szerint Szemere Bertalan pihent.
Amikor Kossuth Lajos indítványára létrejön az Országos Védegylet, amelynek tagjai föl akarták lendíteni és óvni a magyar ipart, ezért csak magyar ipari termékeket vásároltak, Szemere megalakítja a szervezet borsodi osztályát. A két nagyszerű politikus ekkor még jó viszonyban volt. Ez a viszony azonban 1847-től kezdve fokozatosan megromlott, mert mindketten másként képzelték el Magyarország polgári átalakulását. Gondolkodásuknak ez az eltérése feszültté tette kettejük kapcsolatát, annak ellenére, hogy mindketten reformokat akartak, és mindketten a nemzet javát akarták. Megtörténik az, hogy két jóakaratú, értékes ember egyetért a végső célban, ám vita alakul ki köztük a megvalósítást, a módot tekintve.
Pedig annyi hasonlóság volt az életükben, hiszen mindketten vidékről származtak, mindketten jogot végeztek, ügyvédek lettek. Az 1848-as forradalom mindkettejüknek szívügye volt. Az első felelős magyar kormányban, amelynek Batthyány Lajos volt a miniszterelnöke, mindketten tárcát kaptak: Kossuth a pénzügy-, Szemere a belügyminiszterit. A Batthyány-kormány lemondása után két héttel Kossuth Lajos bízta meg Szemere Bertalant a miniszterelnöki teendőkkel.
A ’48-as forradalom ötvenedik évfordulóján, 1898. március 15-én fölavatják Miskolcon az ország első, teljes alakos Kossuth-szobrát. A leleplezésen ott van a testvére, a fia, és a sok jeles személyiség mellett részt vesz a szoboravatáson Herman Ottó és Szemere Bertalan fia is.
Az egykori miniszterelnök, Szemere Bertalan hamvai ekkor már több mint húsz esztendeje az Avasi temetőben nyugszanak, közel a jobbját magasba emelő Kossuth-szoborhoz.
Hát így történt, hogy a hálás miskolciak halálukban kibékítették egymással ezt a két nagyszerű embert, hogy időtlen időkig emlékeztessék az itt lakókat arra, hogy egyszer, egy régi márciuson ez a két ember együtt emelt fel egy egész nemzetet.
Borsodtól Borsodig
Szemere Bertalan a Borsod vármegyei Vattán született 1812-ben. Sárospatakon kezdte, majd Miskolcon és Késmárkon folytatta tanulmányait. 1834 szeptemberében Miskolcon aljegyzőnek választották, mely hivatalát 1836 tavaszáig viselte. 1841-től 1847-ig Borsod vármegye egyik főszolgabírója, majd másodalispánja, végül alispánja volt. 1848-ban Miskolc országgyűlési képviselőjévé választották. A Batthyány-kormány belügyminisztere lett, majd 1849-ben miniszterelnök. Támogatta a kiegyezést, ezért szembe került Kossuthtal. A magyar emigráció, majd A politikai jellemrajzok című írásában nyiltan támadta a szabadságharc vezetőit, elsősorban kossuth Lajost, 1869 január 18-án hunyt elBudán. Végrendelete értelmében 1871 május elsején Miskolcra szállították hamvait és az Avasi templom temetőjében helyezték örök nyugalomra.
Szerző: Fedor Vilmos
Forrás: Miért Miskolc (2017, Bíbor kiadó)
A sorozat további részei itt olvashatóak.
Ha szeretne tájékozott és jól értesült lenni, de messzire elkerülné a propagandát, iratkozzon fel hírlevelünkre! Amennyiben szívesen lenne a támogatónk, kattintson ide és csatlakozzon adománygyűjtésünkhöz!
