2025. október 28-án, 91 éves korában távozott közülünk Komjáthy György, akinek neve elválaszthatatlanul összefonódott a magyar rádiózás aranykorával. December 2-án lett volna 92 éves – azon a napon, amikor 1933-ban Lakihegyen átadták azt az adót, ahonnan a Magyar Rádió sugározta műsorait. Ez a szimbolikus egybeesés mintha előre jelezte volna, hogy élete összeforr majd a rádiózással.
Komjáthy György 1933. december 2-án született Budapesten – pontosan egy nappal a lakihegyi rádióadó átadása után. Ez a véletlen egybeesés mintha előrevetítette volna, hogy élete a Magyar Rádióhoz kötődik majd.
Gyermekként szüleivel a nyolcadik kerületben, egy bérházban éltek, de már csecsemőként megtapasztalta a kitaszítottságot. A háziúr nem örült a folyamatos sírásának, és megérteni sem tudta, így a család eleinte az utcára kényszerült. Ez a korai trauma, majd a második világháború megpróbáltatásai formálták jellemét.
Kiss Józsefnek adott, mintegy húsz évvel ezelőtti interjújában így emlékezett vissza zenei indulására:
„Először is arra emlékszem szívesen, hogy az egész életem zenével indult. Nyolc éves lehettem, amikor az első hangszert, egy mandolint kaptam, aztán tíz éves koromtól zongoráztam, és olyan 15–18 éves voltam, amikor Gergely Ferenc növendékeként a Bartók szakiskolában orgona főtanszakon, illetve zongora melléktanszakon tanultam. A Bartók szakiskola osztályait elvégeztem.”
A zene szeretete édesapjától eredt:
„Volt otthon egy kis rádiónk. A mai napig a fülemben cseng, ahogy édesapám mondta: ‘Gyurikám, öt nap múlva Strauss Jánostól meghallgatunk egy gyönyörű zenét, a Kék Duna-keringőt.’”
1952 és 1959 között a Bartók Béla Zenei Szakközépiskolában tanult, tanárai között olyan kiválóságokkal, mint Gergely Ferenc, Szelényi István, C. Nagy Béla és Hajdu Mihály. Mint elmondta:
„Így kerültem templomba, a budapesti Jézus Szíve templomba, mint orgonista.”
Az interjúban megindítóan beszélt arról, mit jelentett számára a Magyar Rádió:
„1958. január 15-én léptem át először a Magyar Rádió küszöbét, a Bródy Sándor utcában. Két évig tulajdonképpen fel sem fogtam, milyen lehetőség és élmény vár rám, mert a rádiónak olyan hangulata van, amely nem pusztán szakmát ad az ember kezébe, hanem hivatást.”
Lelkesen folytatta:
„Végigmenni a stúdiófolyosókon, látni az akkor még fehér köpenyes bemondókat, technikusokat, a stúdiókat, a rendezőket… A Magyar Rádióban óriási zenei műhely működött, amelyben a hatvanas évek operaénekeseinek első vonala dolgozott.”
Különösen értékes az a részlet, amikor a Pagodáról, a rádió legendás étterméről és találkozási pontjáról beszélt:
„Ha az ember fél kettőkor végigment a Pagodában, a színészek legjavával találkozott, mert a rádió minden nap hangfelvételeket, színdarabokat, rádiójátékokat készített. Óriási műhely volt. Ezt soha nem lehet pótolni. Olyan fényes időszak volt, hogy szinte el sem tudom mondani, mennyire szerencsésnek érzem magam, hogy ebben részt vehettem.”
1964-ben azt a feladatot kapta, hogy – a müncheni Szabad Európa Rádió magyar fiatalok körében népszerű Teenager Party című műsora mintájára – készítsen popzenei műsort. Így indult 1964 októberében a Vasárnapi koktél, majd 1965 áprilisában a Csak fiataloknak!, amely egészen a kilencvenes évekig meghatározó szerepet játszott a slágerek történetében.
Ahogy elmondta:
„Meg kellett ismertetnem Magyarországon a fiatalokkal az európai zenét – a franciát, az olaszt, a svédekét, a hollandokét, a németekét. Így születtek meg azok a műsorok, amelyek a nevemhez fűződnek: Vasárnapi koktél, Kívánságműsor, Töltsön egy órát kedvenceivel, A beat kedvelőinek.”
Komjáthy arról is beszélt, milyen nehéz volt lépést tartani a nyugati zenei divattal:
„A rádió vezetősége minden segítséget megadott. Megrendelték az újságokat Bécsből, Franciaországból, Angliából.”
Konkrét forrásokat is megnevezett:
„A Magyar Rádió londoni tudósítójától hetente tíz olyan lemezt kaptam, amelyet a Billboard cég forgalmazott – ezeken jelentek meg a legnépszerűbb slágerek. A Melody Maker, New Musical Express, Bravo – ezek az újságok mind jártak a Magyar Rádióhoz.”
A külföldi rádiók hallgatásáról így vallott:
„Hallgattam a bécsi Autofunk műsort, a Deutsche Welle-t, nagyon sokat az olasz Radio Monte-Carlót – az ragyogóan jött középhullámon –, és az osztrák URH-adásokat is.”
A csapatmunkáról különösen fontos gondolatokat osztott meg:
„Azonnal munkatársi gárdát vettem magam köré. A ‘Komjáthy’ soha nem egy ember volt, hanem mindig egy csapat. Volt, aki az újságokat tanulmányozta, más a külföldi rádiókat hallgatta és az információkat gyűjtötte.”
A levelezés hatalmas volumenéről így beszélt:
„Egy nap 275 levelet számoltam meg, ami a postán jött. Ha ezt beszorozzuk öttel, elképzelhető, mennyit kellett volna olvasnom.”
Ezért segítőkre is szüksége volt:
„Volt egy levélolvasóm, valaki a szövegekkel dolgozott, újságokat fordított, más a lemezbeszerzéseket intézte.”
Komjáthy büszkén beszélt arról, hogy fiatal tehetségeket nevelt:
„Magam köré vettem néhány fiatalt – így jött aztán a Beethoven, a Dévényi, az Arató Andris, és sokan mások, az Éliás Gyula korabeli diszkósok, akik ebben a műfajban dolgoztak.”
Neves tanítványai közül többeket is megemlített:
„Olyanok voltak nálam, mint Bubnó Tamás, aki ma híres karnagy és kórusvezető, vagy Rubi Márta zongoraművész, és Szanyi Tibor is, aki később politikusként vált ismertté.”
Őszintén beszélt arról, hogy eleinte keveset hallgatta Cseke László műsorát:
„Keveset hallgattam, mert én a komolyzenéből cseppentem át a könnyűzenébe. Napi 10–12 órát töltöttem a rádióban – reggel fél hétre mentem, este hat körül jöttem el –, így nemigen volt időm Szabad Európát hallgatni.”
A barátságuk kezdetéről így mesélt:
„Cseke Lászlóval az 1989-es Bush-látogatás után kerültünk igazán jó viszonyba. Nagyon aranyos ember – pontosan ilyennek képzeltem el. Egy pillanat volt, hogy leüljünk a Pagodában, és egy húron pendüljünk. Ugyanazokra a dolgokra emlékeztünk: a régi Váci utcára, a régi Nagykörútra.”
Csekéről így nyilatkozott:
„A Lacinak a tudása előttem szent és sérthetetlen. Soha nem téved. Örök ifjú. Ha ezt az ifjúságot, amit ő magában hordoz, én át tudnám venni, nagyon boldog lennék.”
Komjáthy kulcsszerepet játszott az első magyarországi kereskedelmi rádió zenei arculatának kialakításában is. A Danubius kapcsán felidézte, hogy a Magyar Rádió 1984-ben vállalta egy német nyelvű, piaci alapú adó indítását.
Később őszintén beszélt a kereskedelmi rádiókkal kapcsolatos rossz tapasztalatairól:
„Több kereskedelmi rádióban is dolgoztam – a legnagyobbakban, Lacival együtt. Olyan direktívákat, parancsokat kaptunk, amiket nem tudtam elfogadni. Nem éreztem magam szabadnak, nem csinálhattam azt, amit szerettem volna. Megmondták, milyen stílusú kívánságműsort készítsek, milyen dalokból álljon.”
„Amikor a kereskedelmi rádióból kiléptünk, megkeresett a Rádió 17 vezetősége. Azt mondták: lehet, hogy nincs milliós hallgatóságunk, csak húsz-harmincezer ember, de itt szeretettel fogadnak, és ha Vivaldit szeretnék játszani tavasszal, a tavasz első napján, senki nem fog szólni érte.”
Csekével való kapcsolatáról így fogalmazott:
„A mi pályánk párhuzamos egyenes volt – elvileg sosem találkozhatnánk, csak a végtelenben. És mi mégis találkoztunk. Ezt köszönöm a Jóistennek, a sorsnak. Az a nyolc év, amit a Lacival együtt töltöttem, az egész rádiós életem koronája.”
Kiss Józsefnek már akkor elárulta, hogy eltávolodott a könnyűzenétől:
„A könnyűzenétől már eltávolodtam. Visszatért a gyermekkor, a fiatalkor – Bach, Corelli, Beethoven, Haydn muzsikáján élek. Koncertbérleteim vannak, koncertre járok.”
Megrendítően beszélt a rádióval való kapcsolatáról:
„Zárkózott, csendes természetű vagyok. Bezárkóztam. A Bródy Sándor utcába még csak a közelébe sem megyek – a Múzeumkert és a Szentkirályi utca közé nem lépek be. Nekem a régi rádió a világom, és nem szeretnék a mai rádióban részt venni.”
„December 1-jén lesz a Magyar Rádió 100 éves. A lakihegyi adót 1933. december 2-án adták át, innen sugározta az adásokat. Szeretnék ott lenni az épület előtt – már csak azért is, mert a születésnapom is december 2-án lesz.”
De nemcsak a nosztalgia vezette. Fájdalommal beszélt arról, ami a Magyar Rádióval történik:
„Éppen verik szét a legendás rádió épületét, a stúdiókat, a Pagodát – ez megbocsáthatatlan bűn. A rádió nagy történelmi események színhelye volt, világrendszerek dőltek meg és születtek itt – elég csak ’56-ra gondolni.”
Fia, Zoltán, így emlékezett vissza édesapja utolsó időszakára:
„Szeretted az életet, imádtad a családodat, rajongtál a hobbidért, a zenéért, a munkádért. Öt hete még aktívan dolgoztál. Azt tervezted, hogy a rádiózás 100. születésnapján virágot viszel második otthonod, a Bródy Sándor utca 5–7. épülete elé. Sajnos december 1-jén már nem lehetsz ott.”
Komjáthy György neve örökre beíródott a magyar rádiózás történetébe. Ő volt azok egyike, akik megmutatták, hogy a rádió nem csupán technikai eszköz, hanem hivatás: olyan erő, amely embereket, generációkat és korszakokat köt össze.
Nyugodjon békében, Gyuri bácsi! Az éteri hullámok most csendesebbek lettek, de az Ön zenéje és szelleme örökké szól.
Címlapi fotó: Komjáthy György 1968-ban. A kép forrása: Fortepan / Szalay Zoltán
Ha szeretne tájékozott és jól értesült lenni, de messzire elkerülné a propagandát, iratkozzon fel hírlevelünkre! Amennyiben szívesen lenne a támogatónk, kattintson ide és csatlakozzon adománygyűjtésünkhöz!
