„Nem emlékszem, mikor mondták le a szüleim a Népszabadságot. De apu 2009-ben halt meg és akkoriban már biztos, hogy nem járt nekik. Az megvan, hogy apu elkötelezett Orbán-hívő lett az első Fidesz-kormány idején, és ezen nagyokat vitatkoztunk. De akkoriban még járt a lap, azt olvasták. Nekem már akkor is sok bajom volt OV-vel, valahogy nem volt számomra hiteles.”
Koskovics Éva írása (Mádról jöttem blog)
Nekünk mindig járt a Népszabadság. Már általános iskolás koromban lapozgattam. Eleinte az utolsó oldal, a sport érdekelt, akkor még nagyon rá voltam cuppanva a focira, aztán később más is. Ahogy az elmém nyiladozott, érdekeltek a hírek. Később pedig, már felnőttként a szombati lap, ami tele volt hosszú interjúkkal, érdekes, elgondolkodtató írásokkal. És járt a Szabadföld is, meg időnként a Nők Lapja. Utóbbi azért csak időnként, mert ha anyukám megszorító intézkedéseket vezetett be, akkor erről lemondott. Aztán később, amikor talán hiányzott nagyon neki valami kis saját élvezet, vagy optimistábbnak ítélte meg az anyagi helyzetet, jobban sikerült az az évi szüret, nem emlékszem már, akkor újra előfizetett rá.
Mi, Robival (életem párjával) nem fizettünk elő a Népszabadságra, nekünk egyetlen újság jár a kezdetektől fogva, a Magyar Narancs. De sokszor vettünk Népszabit, leginkább a szombati számot. Amikor beszántották, elmondhatatlan dühöt éreztünk. Egyet a sok közül… az elmúlt 16 év mérgező intézkedései, szemétségei, aljasságai közül. A Mancs egyébként 1989 október 26-án indult! Mindjárt születésnapja lesz! Szerencsére még létezik…
Na szóval, nagyon megörültem annak, hogy újra elindul a Népszabadság és meg is vettük az első lapot. Tele van kiváló témákkal, cikkekkel, a borítón Ruff Bálint, akivel Ónody-Molnár Dóra készített kiváló interjút. Persze egy ilyen interjú nem tud kellő mélységben kitárgyalni mindent, engem részben megnyugtatott, részben nyitott kérdések maradtak bennem. Jó lenne megkérdezni Bálintot, de mostanában nem szoktunk már beszélgetni. Régen sem volt sokszor rá módom, de néhányszor igen. És azok nagyon jó emlékek, nem csoda, hogy elfogult vagyok vele.
Tegnap reggel hajnalban indultam vidékre dolgozni. Már úton voltam, amikor Robi nevetve hívott és mesélte: képzeld el, ahogy elindultam én is otthonról, lekanyarodtam a főutcára és nem messze a buszmegállótól megláttam álldogálni a kancellária minisztert, nézegette a telefonját. Nem hinném, hogy a buszra várakozott, csak nem kell neki szegénynek busszal járnia dolgozni…, de szemmel láthatóan várt valakire. Én persze azonnal kérdeztem, miért nem álltál meg és kérdezted meg, beviheted-e valahová. Erre mondta Robi, attól azért kicsit beljebb állt, nyilván valaki jött érte. Erre én mondtam, biztos telekocsit szerveztek Nagykovácsiból a kormánytagoknak, lehet, Bíró-Nagy Andrást vette fel előbb a kocsi. Ezen még jót nevetgéltünk, aztán mentünk tovább mindketten. Este pedig azzal fogadott Robi, hogy a sztori reggel ezzel nem ért véget, mert képzeljem el, délután felbiciklizett a haverjával a Normafához, és az ottani kávézóba betérve meglátta ott Ónody-Molnár Dórát. Gondolta, ez nem lehet véletlen dolog, és ha már így, akkor muszáj hangot adnia annak, hogy örül. Odament hozzá és gratulált. Beszélgettek is kicsit, Dóra szemmel láthatóan örült a megszólításnak és a gratulációnak.
Visszatérve a Népszabadságra és a gyerekkori, majd későbbi emlékeimre, nem emlékszem, mikor mondták le a szüleim a Népszabadságot. De apu 2009-ben halt meg és akkoriban már biztos, hogy nem járt nekik. Az megvan, hogy apu elkötelezett Orbán-hívő lett az első Fidesz-kormány idején, és ezen nagyokat vitatkoztunk. De akkoriban még járt a lap, azt olvasták. Valahogy nem jutott eszükbe, hogy lecseréljék. Hiába, a megszokás nehéz téma. Nekem már akkor is sok bajom volt vele, mármint OV-vel, valahogy nem volt számomra hiteles.
Hiába kutatok az emlékezetemben, hogy viszonyultak a szüleim a politikához, nem sok fogódzóm van. Anyukám is elment, több, mint hat éve. Mindig megnézték a Híradót, ment a rádió, de nem voltak párttagok, semmi kapcsolódásra nem emlékszem. Apu ugyan szakszervezeti bizalmi volt a mádi Kaolinban, de szerintem nem lehetett nagy nyomulás a posztért, ő meg szeretett gyűlésekre járni Pestre. Nem hinném, hogy nagy érdekképviseleti harcokat vívott, de arra igen, hogy előbb leszázalékolták, mert szilikózist kapott a sok kaolin portól, mint sokan mások is ott az üzemben, aztán még valami könnyített formában dolgoznia kellett volna. Egy darabig csinálta, de aztán mégis idő előtt elment nyugdíjba, mert megbántódott azon, hogy nem százalékolták le. Nyilván volt olyan, akit igen, holott semmivel sem volt nála betegebb. Ismerjük ezeket a leszázalékolós történeteket, később voltak belőle botrányok, orvosperek is. Anyukám morgott vele, hogy ha még maradna egy-két évet, sokkal magasabb lenne a nyugdíja, de apu bekeményített és nem érdekelte. Anyura pedig úgy emlékszem, hogy amikor mentek a tévében a parlamenti bejátszások, vagy politikusokat mutattak, ő mindig azon volt kiakadva, hogy az idősebbek miért nem adják már át a fiataloknak a stafétát. Ha a pontos megfogalmazásait próbálom felidézni, voltak benne ’ezek a vén ganajok’ – mint ékes mádi kifejezés, (itt konkrétan Torgyánt és Kovács László arcát látom a lelki szemeim előtt), és eleinte volt benne olyan, hogy ő is úgy fogalmazott, ’Viktor megint emelte a nyugdíjunkat’. Gondolhatjátok, hogy nem hagytam szó nélkül…
Szóval, megint lett Népszabadság. Sajnos nem napilap, de azt gondolom, azt nem merték bevállalni. Pedig más országokban még léteznek napilapok, nálunk már nem. Tudom, hogy leszoktak róla az emberek, hogy papíralapú újságokat olvassanak, sőt, sokan az olvasással is gondban vannak, nincs igényük rá és persze a közösségi média, az internet kéznél van, aki kicsit is kíváncsi, annak egy gombnyomás és jön minden is. Az, hogy milyen minőségben és mennyire korrekten, az már más kérdés.
Visszatérve pedig Ruff Bálintra és a kormányra, én azt látom, hogy borzalmas energiákat emészthet fel a munka, de szerintem jól csinálják, jól alakulnak a dolgok. Persze lehetne kötözködni, mindenkinek van véleménye, jobb ötlete, vannak dolgok, amiket gyorsítanánk, amiket azonnal szeretnénk, amiken aggódunk, amit nem értünk, de az, hogy itt tartunk, az valami egészen fantasztikus.
Persze a másik oldalon is zajlik az élet, megy a kavarás, a hangulatkeltés. Szabaduló mise… ennél abszurdabbat életemben nem hallottam. Amikor először láttam, biztos voltam benne, hogy ez megint valami mém. Nem akartam elhinni, hogy komolyan gondolják.
Én valami oltári nagy szabadságérzetet élek meg, minden nap rá kell még mindig csodálkoznom, hogy milyen fantasztikus ez az ország, hogy ilyen hosszú, leszedált időszak után ennyi ember mégis fel tudott ébredni és el tudott kezdeni lázadni, gondolkodni, ellenállni. Tudom, hogy oltári nehéz dolguk van, mármint ott a kormányban, hogy nincs elég pénz, ember, hogy a bizalom még mindenhol sérülékeny, nincs meg kellőképpen talán azok között sem, akik egy csapatban vannak. Az is nehéz lehet, hogy én azt látom, sokan frusztráltak attól, hogy az előző hatalmat szolgálták ki, vagy elhittek nekik mindent. Nehéz lehet ezt feldolgozni most, szembenézni dolgokkal. Sokan nem is hiszik el, amiket hallanak, a csodálatból, vakhitből nehéz felébredni, kijönni. Talán sokszor egyszerűbb még benne maradni, keresni hozzá partnereket.
Azért azt még hozzátenném, hogy ne gondoljátok, hogy én kritika nélkül csodálom az új kormányt, a Tiszát. Távol áll tőlem az ilyen hozzáállás. Csak igyekszem mérlegelni, szembeállítani a lehetőségeket, és informálódni. Persze nem könnyű, hiszen rengeteg az információ, szinte képtelenség mindent követni, képben lenni, és nem tudhatom, mit passzoltam el, mit értettem félre, mit nem olvastam el, összességében: mennyire látom tényleg reálisan a dolgokat. Erről is van egy jó cikk a lapban!
És mesélhetnék sok-sok saját történetet is, napi szinten érnek hatások, de majd lassan olyanokat is mesélek, most csak ezt szerettem volna megosztani veletek. Legyen szép hétvégétek!
(2026. október 17.)
